Hiszek abban, hogy az SZFE-t szakmailag elismert egyetemmé tudjuk fejleszteni

„Az Uránia folyóirat, ahogy átlapoztam, egy tudományos szaklapnak tűnik.
Jól látja. Az egyetemen lezajlott jelentős infrastrukturális fejlesztések mellett nagyon fontosnak tartom, hogy szaktudományos, elméleti szinten is megmutassuk azt az óriási szellemi potenciált, amit a hozzánk kapcsolódó tudósok, művészek, kutatók képviselnek. Meggyőződésem, hogy a magyarországi szakmai kiadványok gazdag és sokszínű palettáján ez az interdiszciplináris igényű folyóirat egyedi hangvételű, minőségi fórum lesz, ahol a művészet alapkérdéseiről és annak mai helyzetéről izgalmas, elmélyült diskurzust lehet majd folytatni. Erre ­garanciát jelent a szerkesztőbizottságban helyet foglaló két kiváló egyetemi tanár, Balázs Géza és Sepsi Enikő személye, illetve olyan mérvadó, nemzetközileg is jelentős elméleti szerzők részvétele a folyóirat művészeti-tudományos tanácsadó testületében, mint José Gabriel López Antuñano professzor, spanyol dramaturg-drámaíró és színházi szakíró, Alekszandr Csepurov professzor, színháztörténész, a szentpétervári Állami Színházművészeti Főiskola korábbi rektora, Sebastian-Vlad Popa román színházkritikus és dramaturg, valamint az egyetemes magyar filmművészet egyik kiemelkedő alkotója, Koltai Lajos. A folyóirat bemutatását megelőzően nyitottuk meg a SZFE megújult könyvtárát, a régi gyűjteményt jelentősen kibővítettük és a XXI. századi igényeknek megfelelően átalakítottuk. Egy igazán modern, átlátható és mind a hallgatók, mind a kutatók számára hasznos bázist hoztunk létre, amit, természetesen, folyamatosan fejleszteni fogunk. A könyvtár és az Uránia folyóirat az egyetemet működtető stáb számára mindenkor kihívást jelent majd. Arra ösztönöz, hogy megőrizzük a szellemi frissességünket, a művészetbe vetett hitünket, és hogy olyan intellektuális teljesítményt nyújtsunk, amire a világ szakmai közvéleménye méltán felfigyel. Határozott célunk, hogy a lap körül kialakuljon egy szellemi-tudományos műhely, amely a művészetről, a kultúráról megfogalmazott filozófiánkat segít átültetni a hétköznapokba, bevinni az oktatásba. Nagyon fontosnak tartom, hogy miközben megismerjük, elmélyülten tanulmányozzuk a keleti vagy éppen a nyugati kultúra trendjeit, képesek legyünk a saját utunkat járni. Hogy meg tudjuk fogalmazni a saját, önálló színházi nyelvünket, művészi gondolkodásunkat, és ezt az egyedi látásmódot megpróbáljuk közvetíteni hallgatóink szívébe, lelkébe.

Ez dicséretes, ám amikor végeznek az egyetemen, szembesülniük kell azzal, hogy aki igazi elismertségre vágyik, annak a nyugati szellemiség követése ajánlott.
Ez nyilván így lesz még sokáig, de az alkotó egyébként bármely korban szembesülni kénytelen a külső elvárások és saját belső útjának dilemmájával. Ez így volt az ötvenes években, és így van a rendszerváltás óta is, csak azóta valamiféle sematikusan, gyakran torzan értelmezett »nyugati« értékrend lett a mérvadó az művészek egy jelentős körének. Persze minden alkotó eldöntheti magában, hogy milyen igényeknek és elvárásoknak akar megfelelni, de én fontosnak tartom, hogy képes legyen a saját útját járni. Úgy gondolom, hogy a hazai színjátszás elsősorban a magyar emberekhez szól, leginkább az ő kérdéseikkel és problémáikkal foglalkozik, még akkor is, ha külföldi szerzők műveit állítja színpadra. Ugyanakkor rendkívül fontos saját múltunk mélyebb feldolgozása, újragondolása is, mert enélkül könnyen irányt téveszthetünk ebben a folyton változó, egyre inkább a múlt eltörlésére törekvő világban. Ahogy Babits Mihály írta: »Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe.« Ez, szerintem, akkor lehetséges, ha tisztelni, sőt szeretni tudjuk saját kulturális örökségünket, és ebből a szempontból sok pozitív változás történt nálunk az elmúlt évtizedben. A nagy nemzetközi projektek, fesztiválok esetében persze érezhető egyfajta ideológiai elvárás, világnézeti kizárólagosság, de ennek bennünket nem kell eltérítenie.”

Nyitókép: Földházi Árpád